Bert Hellinger 1925-2019

„Nyugalmat találni annyit jelent, mint ráhangolódni a föld szíve dobbanására.”

Bert Hellinger a marianhilli misszionáriusok rendjének növendékeként a würzburgi egyetemen filozófiát, teológiát és pedagógiát tanult. 1951-ben szentelték pappá. 1952-ben a Dél-Afrikai Unióban tanult és dolgozott kulturális területen, papi szolgálatban, misszionáriusként, valamint egy bennszülött elitiskola igazgatója és tanítója lett. Ebben a közegben figyelte meg, hogy a természeti népeknél milyen nagy jelentősége és gyógyító ereje van az ősök tiszteletének.

1964-ben ismerkedett meg a csoport-dinamikus önismeret fejlesztéssel és az újonnan elsajátított módszerrel vezetett csoportjai révén nevet szerzett magának a német szakmai körökben. A hatvanas évek végén pszichoanalitikus-képzésen vett részt Bécsben, majd újabb és újabb módszereket tanult, amelyeket egymás után próbált ki és épített be terápiás munkájába. Ilyenek például az ősüvöltés-terápia (Arthur Janov), a tranzakcionális analízis (Eric Berne), a hipnoterápia (Milton Hyland Erickson), a rendszerszemléletű családterápia, a neurolingvisztikus programozás (John Grinder, Richard Bandler). Különös jelentőségű volt számára a kontextuális terápia a magyar származású Amerikában élő Böszörményi-Nagy Ivántól.

Közben 1971-ben kilépett a szerzetesrendből és megvált papi kötelezettségeitől. Gondolkodásmódja áthidal minden ideológiát, a létezés középpontjára, a nálunk nagyobb isteni erőre fókuszál. Egy jellemző mottója:

“A legmélyebb valóság nem a boldogság, hanem a fájdalom. Ez a legvégső valóság. Hogy miért, azt nem tudom megmagyarázni. De valószínűleg azzal áll kapcsolatban, hogy a fájdalom teszi lehetővé, hogy búcsút vegyünk az átmenetitől. Ha összességében nézzük az élet valóságát, akkor azt látjuk, hogy átmeneti és mulandó. Mögötte azonban valami maradandó hat, bármi legyen is az. Nem tudom és nem is akarom definiálni. Ám a fájdalom arra utal, ami mögötte van. A fájdalom teszi lehetővé, hogy meglássuk és elinduljunk felé.”

A családfelállítás módszerével Amerikában találkozott. A nyolcvanas években saját élmény hatására a módszert alkalmazni kezdte s azt hamarosan a pszichoterápia forradalmi módszerévé fejlesztette. Mindezt 1988 és 1993 között tartott előadásaiban tette ismertté. A terápiáját bemutató első könyvet Gunthard Weber szerkesztette. 1992-től a módszere rohamosan terjedt a német nyelvterületen, a kilencvenes évek végétől pedig az egész világon. 2019 szeptemberében adta vissza lelkét Teremtőjének, majd 94 év alatt mély bölcsességgé érlelődött benne látásmódja:

“A bölcs elfogadja a világot, úgy ahogy van, nincsenek félelmei és nincsenek céljai.
Megbékélt a mulandósággal, és nem törekszik többre, mint ami a halállal elmúlik.
Rálát a dolgokra, mert összhangban van velük.
Csak annyira avatkozik be, amennyire az élet áramlása megköveteli.
Különbséget tud tenni megvalósítható és megvalósíthatatlan között, mert nincsenek céljai.
A bölcsesség – hosszas, fegyelmezett gyakorlás gyümölcse, de aki már birtokolja, annak nem kerül fáradtságába.
A bölcsesség mindig úton van, célhoz ér, de nem azért, mert célra tör, így gyarapodik.”