Pálmai Dezső 1947-2012

Budapest Hellinger Intézet, 2012. Január 20. 12óra

Azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és végtisztességet tegyünk Pálmai Dezső lelkész, rendszerterapeuta, család- és szervezetállító előtt, aki 1947. október 6-án, Pécelen született. Feleségének hűséges társa, gyermekeinek szerető édesapja, idős szüleinek támasza, kedves rokon és ismerős, sokunknak pedig vezetője, tanítója és jó barátja volt. Mi, akik ismertük és szerettük megrendülten és fájó szívvel vettünk tudomást róla, hogy földi életének 65. évében 3 éve tartó súlyos betegség után ez esztendő január 4-én visszaadta lelkét Teremtőjének.

Két általa sokat idézett bibliai verset olvasok most fel közöttetek és ezek alapján emlékezem rá, mint református lelkész a lelkész kollegára:

„Legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” /Máté 5, 45./

„A szél arra fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” /János 3,8./

Az embert az teszi emberré, hogy emlékezni tud és magával hozza a múltat a jelenbe. Ránk nehezedik a pillanat súlya, amikor kimondjuk, hogy soha többé nem kérhetjük tanácsát, nem kérdezhetjük véleményét. Tudjuk, hogy átölelte az örökkévalóság és jövünk mi is utána, de itt és most elengedte a kezünket, kérdéseinkre most már soha nem kaphatunk választ tőle, nem várhatjuk segítségét, nem nézhetünk mindenkire bizalommal nyitott szemébe. Értékes élete a jövőben nem gazdagíthat bennünket.

Ott, ahol eddig Ő volt, immár csak az emlékek beszélnek. A tudás és a szeretet páratlan tárháza semmisült meg vele. Nincs még valaki, aki pontosan azt látná, amit ő látott, aki pontosan azt tudná, amit ő tudott, arra emlékezne, amire ő emlékezett, azt szeretné, amit ő szeretett. Meghalt egy számunkra pótolhatatlan ember. Soha senki nem fogja úgy érzékelni a világot, ahogyan ő érzékelte. Üresebb lett a világ. Elment belőle Pálmai Dezső. Hiánya épp oly jelenvaló, mint a mi jelenlétünk, csöndje épp olyan hangos, mint a mi beszédünk.

Oly sokszor templommá lett már számomra ez a terem, mert Dezső közösséget formált, ahol tiszteltük az Istent és egymást. Erre az órára most újra templommá válik, hogy végtisztességet tehessünk az ő emléke előtt.

Most jelentést nyer az is, ami hétköznapi volt eddig: Most úgy léptem be ebbe az épületbe, hogy arra gondoltam hányszor jött fel ide ezeken a lépcsőkön, hányszor nyomta le a kilincset itt előttem, hány embernek adta vissza a méltóságát, a tartását ebben a teremben, itt ezen a helyen állva.

És kiszakad belőlem a kiáltás: Miért volt ilyen rövid a kiszabott idő? És mint nektek, úgy nekem sincsenek válaszaim.  Most a könnyeknek könnyek felelnek és a fájdalom, hiszen annyian vártuk, hogy megerősödjön és jöhessünk hozzá. Hogy hozhassuk terheinket, ő pedig segítsen lerakni azokat. Hogy ráirányítsa lépteinket áldott utakra, hogy újra megérezzük azt a különös szentséget, amit alázatos munkája nyomán tapasztalni lehetett.

Még annyi dolga lett volna! De neki így: töredékesen teljes az élete, hiszen sok embernek sokat adott, még betegsége idején is. Valószínű, hogy sokan hálásak vagyunk azért, hogy ismerhettük és szerethettük, mint barátunkat.

Mit mondana most ő nekünk?

Talán csak szemünkbe nézne és megfogná a kezünket, talán hátba vágna, útnak indítana, mert tudta, hogy mikor kell simogatni, mikor kell rendet tenni nagy-nagy tisztelettel, de határozott tekintettel és határozott szavakkal, és tudta, hogy mikor kell elindítani nagy-nagy szeretettel, hogy megérezd: erő van mögötted, a közösség, a barátság, az együtt töltött idő ereje. És tudta, hogy tudatosítani kell, hogy egy nagybetűs Erő van mindannyiunk mögött: akiről oly sokszor nagy lelkesedéssel és tisztelettel tanított. Egy hatalmas Erő, aki felhozza napját gonoszokra és jókra egyaránt és esőt ad hamisaknak és igazaknak. Tudta, mert megtapasztalta saját életében, saját bőrén, hogy Isten egy és oszthatatlan, akinek az ember mindenképp belefér terveibe: a Kainok és az Ábelek egyaránt.

És Dezső erre az Istenre nagy bizalommal rá tudott hagyatkozni kétségek között és boldogságban, egészségében és betegségében egyaránt. Nem akart semmit erőszakosan. Segíteni sem, rendet teremteni sem és meggyógyulni sem akart erőszakosan. Engedte, hogy a szél arra fújjon, amerre akar, akárhonnan is jön és akárhová is megy.

Elfogadta, hogy vannak dolgok, amiket nem ismerünk, és amelyeket nincs hatalmunkban irányítani. Bizalommal és méltósággal viselte azt is, amire nem volt magyarázat, és mindennek ellenére annyi mindennek tudott örülni. Egy tál tejberizsnek vagy húslevesnek, egy találkozásnak, gyermekei kedves mondatának.

Annyi mindenben tudott gyönyörködni, ráhagyatkozni a létre. Belső harmóniával tudta szemlélni a természet szépségeit, a zúzmarás téli fákat, egy arc szépségét, egy tekintet mélységét, a Biblia bölcs történeteit. Teljes lelki nyugalommal el tudott merülni a zene hangjaiban.

Élete hullámvölgyeken és hegyek magaslatain keresztül vezetett, de ő mindig tudta, amit még az egyszemélyes betegszobában is vallott elköszönéskor: „Nem vagyok egyedül”. Még ott is bele tudott merülni egy magasabb rendű harmóniába, egy az embert körülölelő isteni áramlatba. Fürkésző tekintetében mindig valami megfoghatatlan titokzatosság csillogott, mintha tudta volna, hogy több az élet, mint amit látunk, mint ami történik velünk egy nehéz időszakban vagy egy kórházi ágyon.

Tudta, mert Lélektől született. Tudta, mert életében rend volt, ami körül összeállnak a dolgok, olyan rend, amiben élni, alkotni, adni és szeretni lehet. Tudta, hogy „a szél arra fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy”, ám élete középpontjára rátalálva és ráhagyatkozva biztonságosan vezetett minket is az élet középpontjához, ahhoz a mennyei Atyához, aki felhozza napját mindanyiunkra, aki életünket, halálunkat, sorsunkat átöleli.

Mit mondanánk most neki?

Drága Dezső! „Tisztelettel fejet hajtunk a sorsod előtt és elfogadjuk azt. Mi még maradunk, aztán mi is jövünk utánad. Kaptunk tőled egy hivatást, és ezt most igyekszünk betölteni a te emlékedre. Kérünk, nézz ránk szeretettel és áldj meg minket, ha mi még maradunk.”

S Ő válaszol:

„Nyitott tenyerünk, nyitott lelkünk ünnepelni kész:
Adni s kapni, jót egyre többet, bántást egyre kevesebbet.
S amint mozdul a gyertya lángja – előre hátra –
megérezzük annak közepét. Kezünkben van a fény.” /PD/

Drága Bea! Isten segítsen át téged, és veled együtt gyermekeidet és kedves szeretteidet, a lélek sötét éjszakáján, a válaszok nélküli kérdések erdején, a fájdalmak keresztútjain.

Isten legyen támaszod a bánat idején, magányod kiáltó némaságában, lényedbe markoló félelmek között.

Isten erősítse meg szívedet, állítson talpra a benne bízó Hit, indítson utadra a tőle kapott Remény, kísérje lépteidet a téged magába ölelő Szeretet. Ámen.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod,
Amint a mennyben, úgy a földön is,
Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
És ne vígy minket kísértésbe,
De szabadíts meg a gonosztól,
Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség
Mindörökké. Ámen.

Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Úr és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Úr és adjon néked békességet!

Csoma Zsuzsanna református lelkész