Először is köszönöm az invitálást, jól éreztem magam, miközben teljesen elfáradtam. Nagyon intenzív megtapasztalás volt, és olyan “hihetetlen” is egyben. Ha valaki kívülről benéz az ablakon azt láthatja, hogy sok nő némán áll ide-oda, néha sírnak, néha nevetnek, és csak legyintene a kezével, mondván “dilisek”. Ezt a dolgot valóban nem lehet elmagyarázni, hogy mi is ez valójában, ahhoz, hogy bármilyen szinten megértse az ember, át kell élni!! Mondom ezt úgy, hogy soha nem vettem részt hasonlón, izgultam, mint aki nem tudja, hova megy, és mi fog történni vele…
Amikor az első állítás megtörténik, kezdi “kapizsgálni” az ember, mi is ez… Nem megérti, csak “kapizsgálja”… Megmondom őszintén, egy darabig azon motyogtam magamban, hogy engem ne kérjen fel senki képviselőnek, mert biztos nem tudnám, mit kell csinálni… aztán amikor fel lettem kérve, beindultak a dolgok maguktól… Ezért mondom, hogy át kell élni, mert én is segítőként értettem meg igazán, hogy mi is ez, mert a test – vagy nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, – tulajdonképpen az én döntésem nélkül cselekszik, érzéseket produkál.
Szerintem ezek az emberek bátrak, hogy felvállalnak egy-egy ilyen állítást, hiszen nem lehet tudni, mi bontakozik ki belőle, mit fog megtudni… Hihetetlen érzelmi sokk volt tulajdonképpen, olyan érzelmi tömeg mozdult meg abban a kis teremben… Engem pl. a lányát elengedni nem tudó hölgy esete nagyon megérintett… és az a “kis” sírás még talán jól is esett. Amikor pedig a másik hölgy felkért, hogy képviseljem az édesanyját… pfú, na az is nagyon “érdekes” volt, ha nem élem át (hidegrázás, melegség, hányinger stb.) valószínű, el sem hiszem, ha valaki mesélt volna róla.
Talán dióhéjban ennyi. Ja, még valami nagyon fontos: valóban elhiszem, hogy megtaláltad az utad, és megértem, hogy akár Budapestről is eljönnek hozzád, végtelen türelem, megértés, lelkiség, kedvesség… és még sorolhatnám – van benned.